Prológus- előzmény, visszatekintés
A nap, ahonnan az előzményben indul a történetünk egy két éves naplóbejegyzés. Az első fejezet már a sztori valós idejében játszódik.
A nap, ahonnan az előzményben indul a történetünk egy két éves naplóbejegyzés. Az első fejezet már a sztori valós idejében játszódik.
2012. március 23. hajnali 3:49, valahol az Atlanti-óceán felett...
Életem második legmeghatározóbb napja. És nem jó értelemben. A lehető legrosszabban. És az első is hasonló volt. Minden akkor kezdődött.
9 éves voltam. Akkor egy autóbalesetben elveszítettem a családom. Vagyis akkor azt hittem, hogy baleset volt. Pedig nem. Nagyon nem. Én voltam az egyetlen túlélő. És én is csak épphogy. Az orvosok kevés reményt fűztek az életbenmaradásomhoz. Már épp lemondtak volna rólam, amikor valamilyen csoda történt. Habár nem vagyok épp vallásos, de ezt egy jelnek vettem. Akkor úgy gondoltam, hogy még van dolgom ezen a világon, ezért nem halhattam meg ilyen egyszerűen, fiatalon.
Sikerült teljesen felépülnöm. Sőt, erősebbnek éreztem magam, mint valaha.
Ezen küzdelmeim után megjelent egy kőgazdag pali meg egy nő, és velük egy kb. 13 éves (egyébként iszonyú helyes) srác. Azt állították, hogy ők az utolsó élő rokonaim. Ezzel csak egyetlen problematika volt. Nekem addigra már nem maradt egyetlen élő hozzátartozóm se. Sőt azelőtt még csak nem is láttam ezeket az embereket soha. Semmi közünk nem volt egymáshoz. Számomra ők épp olyan idegenek voltak, mint az a többi 7 milliárd fogyatékos, akik ezen a Földnek nezezett kíntáborban lökdösődnek körülöttem. De mégis velük mentem. És hogy miért??!!! Mert úgy őszintén semmi kedvem nem volt 9 évig egy undorító, mocskos árvaházban élni. Meg úgy egyáltalán. Ígyis-úgyis vadidegenek vettek volna körül, akkor meg minek menjek egy "árvaháznak" nevezett börtönbe??!!
Mintacsaládként éltünk egy másfél hónapig, aztán "meghaltunk". A pasi felrobbantotta a magángépét a Csendes óceán fölött. Okos húzás volt azt megmondom. Nincs holtest, nincs bizonyíték, nincs nyomozás, nincs gyanúsított se. Balesetnek kellett, hogy látszon, és be kell valljam ennél jobban el se intézhették volna.
Természetesen mi nem voltunk a gépen. Csak a világ hülyébbik fele hitte azt. Azaz majdhogynem az egész. Mi addigra már Moszkvában fagytunk halálra. Kiderült ugyanis, hogy mind a hárman egy Bérgyilkosok Ligája nevezetű "erkölcsös" szervezethez tartoztak. Olyan embereket kerestek, mint én. Fiatal, család nélküli, életerős. Lenyűgözte őket, hogy túléltem azt a "balesetet", így felvettek maguk közé. De ennek nagy ára volt, hűséget kellett fogadnom nekik. Azt is közölték velem, hogy ebből az esküből mindössze egyetlen kiút van, ami pedig nem más, mint a jóságos halál. Ezzel akkor nem igazán törődtem. Jó, oké, tisztára be voltam szarva, de aztán rájöttem, ha nem csinálok semmi olyat, ami nekik nem tetszene, akkor nem is fognak még egy "légző-lyukat ajándékozni" a testemre. Inkább eltereltem a gondolataimat másfelé. Meg akartam tudni, hogy itt, hogy mennek a dolgok. Kell-e még tanulnom, milyen feladatokat kell esetleg teljesítenem, és milyen, valamint mennyi szabadidőt kapok. Tudom ez úgy hangzik, mintha a rabszolgájuk lettem volna -ami (végre rájöttem) nem is olyan nagy hülyeség- de akkor teljesen paráztam tőlük (amit nem éppen oktalanul tettem...). Ezenkívül az is érdekelt, hogy barátkozhatok-e kívülállókkal. Nem igazán tetszett, hogy ilyen szinten függtem tőlük, de panaszkodni sem mertem, hátha kicsinálnak. Na meg azért, mert ezt talán egy árnyalattal jobbnak láttam, mint egy koszos, félelmetes árvaházat, ahol gonosz nevelők, idegen, undok kölykök vettek volna körül. Ezért jobbnak láttam befogni a csipegőmet, és inkább azt tenni, amit mondanak. Megtudtam, hogy ugyanúgy tovább kell tanulnom, sőt harcot, és fegyverhasználatot is kell tanulnom. Ez afféle nem várt bónusz volt. Magántanárom volt, és egy (kastélynak is hatalmas lenne) "házban" laktam. Mindent megkaptam amit szerettem volna, de emellett mindenben engedelmeskednem is kellett. Utcára nagyon nem jártam -mert nem nagyon érdekelt semmi a kinti világból-,barátaim is a ligából lettek. Ha azt nem vesszük, hogy bármelyik pillanatban kinyírhattak volna, nagyon kedves, jófej banda volt.
Minden egyebet megtanulhattam David-től, a sráctól, aki ott volt a felépülésem után. Elég jóban lettünk. Maradjunk annyiban, hogy a volt barátnőit mindig nekem kellett leráznom, cserébe, ő fedezett, ha helyzet volt. (Értsd; nyomoztam a szüleim halála után, volt egy lerendezetlen ügyem, SOS vásárlás-kényszerem volt, vagy csak bulizni akartam egy jót).
Itt éltem, felnőttem. Igaz folyton költöztünk, volt, hogy félévente, vagy gyakrabban. Emiatt meg kellett tanulnom egy csomó nyelvet, ami be kell látnom hasznos, és egész könnyen ment. Mindössze csak azért kellett ezt megtennem, hogy ne lógjak ki a sorból, hogy ne legyek feltűnő.
Minden majdhogynem meseszerű volt, amíg be nem töltöttem a 14-et. Innentől ugyanis köteles voltam elmenni a bevetésekre, és hát.. szóval muszáj volt embereket gyilkolásznom. Ezért volt az a rengeteg felkészítés... Azért, hogy hideg vérrel megtegyem. Ne kételkedjek és ne ismerjek lehetetlent. Mit ne mondjak a felkészítések hatásosak voltak. Az, hogy láttam más ember fájdalmát, kínjait, meg se rendített. Nem hatott meg, hogy gyerekeik, szerető családjuk volt. Én is felnőttem család nélkül, és nem panaszkodtam soha. Erős voltam, és mindig tudatában voltam annak, hogy ezzel, hogy én akarok igazságot osztani, valójában a lehető legrosszabb úton járok. De valaki egyszer azt mondta, hogy ha már egyszer beengedtem magamba a sötétséget, akkor soha többé nem fogok tőle szabadulni. A világ kegyetlen. Ez van, el kell fogadni, ugyanis nincs más esélyed. Sajnos, a legtöbb esetben nincs kiút, kiskapu amin kisliccolhatnál. Legalábbis ha velem állsz szemben, akkor semmiképp. Kicsit eltértem a témától...
Szóval, én és David egy csapatot alkottunk. Mi voltunk a legjobbak. Mindenféle nevet kapott a társulásunk talán a "Kegyetlenek" volt a legnépszerűbb. A lelkiismeret szót szerintem egyikünk se ismerte. Bárki mondhatta/mondhatja rám, hogy nincs lelkem, én csak a képébe röhögök. Komolyan, erre csak most jött rá??!!!
16 lettem, David pedig 18. Ez volt az a pont amikor leesett végre mintkettőnknek, hogy ÚGY is szuperek lennénk együtt. Szóval összejöttünk és mi voltunk a nagybetűs "ÁLOMPÁR". Gondolom ezt nem kell tovább ragoznom. Életem szerelme, meg értelme... stb.. stb...
Ez mind a múlt. Életem eddigi 19 éve. De a mai (illetve már tegnapi, hisz hajnali 4 is elmúlt...) nap mindent fenekestül felforgatott, minden elméletem, és illúzióm megdőlt. Kérdőjelek sora van előttem, és én nem igazán tudom rájuk megadni a választ. Újra a nullán állok. Úgy érzem, hogy futok, és futok, majd elesek mindezek után pedig valami erő ismét visszaröpít a kiindulási pontra. Minden megváltozott. Ismét.
Gondolom ez egy kicsit zavaros volt. Most biztos mindannyian azt kérdezitek, hogy mégis mi történt, ami miatt ilyen gyökeres fordulatot vett a gondolkodásmódom, az életem. A válasz a tegnapi napomban rejlik.
9 éves voltam. Akkor egy autóbalesetben elveszítettem a családom. Vagyis akkor azt hittem, hogy baleset volt. Pedig nem. Nagyon nem. Én voltam az egyetlen túlélő. És én is csak épphogy. Az orvosok kevés reményt fűztek az életbenmaradásomhoz. Már épp lemondtak volna rólam, amikor valamilyen csoda történt. Habár nem vagyok épp vallásos, de ezt egy jelnek vettem. Akkor úgy gondoltam, hogy még van dolgom ezen a világon, ezért nem halhattam meg ilyen egyszerűen, fiatalon.
Sikerült teljesen felépülnöm. Sőt, erősebbnek éreztem magam, mint valaha.
Ezen küzdelmeim után megjelent egy kőgazdag pali meg egy nő, és velük egy kb. 13 éves (egyébként iszonyú helyes) srác. Azt állították, hogy ők az utolsó élő rokonaim. Ezzel csak egyetlen problematika volt. Nekem addigra már nem maradt egyetlen élő hozzátartozóm se. Sőt azelőtt még csak nem is láttam ezeket az embereket soha. Semmi közünk nem volt egymáshoz. Számomra ők épp olyan idegenek voltak, mint az a többi 7 milliárd fogyatékos, akik ezen a Földnek nezezett kíntáborban lökdösődnek körülöttem. De mégis velük mentem. És hogy miért??!!! Mert úgy őszintén semmi kedvem nem volt 9 évig egy undorító, mocskos árvaházban élni. Meg úgy egyáltalán. Ígyis-úgyis vadidegenek vettek volna körül, akkor meg minek menjek egy "árvaháznak" nevezett börtönbe??!!
Mintacsaládként éltünk egy másfél hónapig, aztán "meghaltunk". A pasi felrobbantotta a magángépét a Csendes óceán fölött. Okos húzás volt azt megmondom. Nincs holtest, nincs bizonyíték, nincs nyomozás, nincs gyanúsított se. Balesetnek kellett, hogy látszon, és be kell valljam ennél jobban el se intézhették volna.
Természetesen mi nem voltunk a gépen. Csak a világ hülyébbik fele hitte azt. Azaz majdhogynem az egész. Mi addigra már Moszkvában fagytunk halálra. Kiderült ugyanis, hogy mind a hárman egy Bérgyilkosok Ligája nevezetű "erkölcsös" szervezethez tartoztak. Olyan embereket kerestek, mint én. Fiatal, család nélküli, életerős. Lenyűgözte őket, hogy túléltem azt a "balesetet", így felvettek maguk közé. De ennek nagy ára volt, hűséget kellett fogadnom nekik. Azt is közölték velem, hogy ebből az esküből mindössze egyetlen kiút van, ami pedig nem más, mint a jóságos halál. Ezzel akkor nem igazán törődtem. Jó, oké, tisztára be voltam szarva, de aztán rájöttem, ha nem csinálok semmi olyat, ami nekik nem tetszene, akkor nem is fognak még egy "légző-lyukat ajándékozni" a testemre. Inkább eltereltem a gondolataimat másfelé. Meg akartam tudni, hogy itt, hogy mennek a dolgok. Kell-e még tanulnom, milyen feladatokat kell esetleg teljesítenem, és milyen, valamint mennyi szabadidőt kapok. Tudom ez úgy hangzik, mintha a rabszolgájuk lettem volna -ami (végre rájöttem) nem is olyan nagy hülyeség- de akkor teljesen paráztam tőlük (amit nem éppen oktalanul tettem...). Ezenkívül az is érdekelt, hogy barátkozhatok-e kívülállókkal. Nem igazán tetszett, hogy ilyen szinten függtem tőlük, de panaszkodni sem mertem, hátha kicsinálnak. Na meg azért, mert ezt talán egy árnyalattal jobbnak láttam, mint egy koszos, félelmetes árvaházat, ahol gonosz nevelők, idegen, undok kölykök vettek volna körül. Ezért jobbnak láttam befogni a csipegőmet, és inkább azt tenni, amit mondanak. Megtudtam, hogy ugyanúgy tovább kell tanulnom, sőt harcot, és fegyverhasználatot is kell tanulnom. Ez afféle nem várt bónusz volt. Magántanárom volt, és egy (kastélynak is hatalmas lenne) "házban" laktam. Mindent megkaptam amit szerettem volna, de emellett mindenben engedelmeskednem is kellett. Utcára nagyon nem jártam -mert nem nagyon érdekelt semmi a kinti világból-,barátaim is a ligából lettek. Ha azt nem vesszük, hogy bármelyik pillanatban kinyírhattak volna, nagyon kedves, jófej banda volt.
Minden egyebet megtanulhattam David-től, a sráctól, aki ott volt a felépülésem után. Elég jóban lettünk. Maradjunk annyiban, hogy a volt barátnőit mindig nekem kellett leráznom, cserébe, ő fedezett, ha helyzet volt. (Értsd; nyomoztam a szüleim halála után, volt egy lerendezetlen ügyem, SOS vásárlás-kényszerem volt, vagy csak bulizni akartam egy jót).
Itt éltem, felnőttem. Igaz folyton költöztünk, volt, hogy félévente, vagy gyakrabban. Emiatt meg kellett tanulnom egy csomó nyelvet, ami be kell látnom hasznos, és egész könnyen ment. Mindössze csak azért kellett ezt megtennem, hogy ne lógjak ki a sorból, hogy ne legyek feltűnő.
Minden majdhogynem meseszerű volt, amíg be nem töltöttem a 14-et. Innentől ugyanis köteles voltam elmenni a bevetésekre, és hát.. szóval muszáj volt embereket gyilkolásznom. Ezért volt az a rengeteg felkészítés... Azért, hogy hideg vérrel megtegyem. Ne kételkedjek és ne ismerjek lehetetlent. Mit ne mondjak a felkészítések hatásosak voltak. Az, hogy láttam más ember fájdalmát, kínjait, meg se rendített. Nem hatott meg, hogy gyerekeik, szerető családjuk volt. Én is felnőttem család nélkül, és nem panaszkodtam soha. Erős voltam, és mindig tudatában voltam annak, hogy ezzel, hogy én akarok igazságot osztani, valójában a lehető legrosszabb úton járok. De valaki egyszer azt mondta, hogy ha már egyszer beengedtem magamba a sötétséget, akkor soha többé nem fogok tőle szabadulni. A világ kegyetlen. Ez van, el kell fogadni, ugyanis nincs más esélyed. Sajnos, a legtöbb esetben nincs kiút, kiskapu amin kisliccolhatnál. Legalábbis ha velem állsz szemben, akkor semmiképp. Kicsit eltértem a témától...
Szóval, én és David egy csapatot alkottunk. Mi voltunk a legjobbak. Mindenféle nevet kapott a társulásunk talán a "Kegyetlenek" volt a legnépszerűbb. A lelkiismeret szót szerintem egyikünk se ismerte. Bárki mondhatta/mondhatja rám, hogy nincs lelkem, én csak a képébe röhögök. Komolyan, erre csak most jött rá??!!!
16 lettem, David pedig 18. Ez volt az a pont amikor leesett végre mintkettőnknek, hogy ÚGY is szuperek lennénk együtt. Szóval összejöttünk és mi voltunk a nagybetűs "ÁLOMPÁR". Gondolom ezt nem kell tovább ragoznom. Életem szerelme, meg értelme... stb.. stb...
Ez mind a múlt. Életem eddigi 19 éve. De a mai (illetve már tegnapi, hisz hajnali 4 is elmúlt...) nap mindent fenekestül felforgatott, minden elméletem, és illúzióm megdőlt. Kérdőjelek sora van előttem, és én nem igazán tudom rájuk megadni a választ. Újra a nullán állok. Úgy érzem, hogy futok, és futok, majd elesek mindezek után pedig valami erő ismét visszaröpít a kiindulási pontra. Minden megváltozott. Ismét.
Gondolom ez egy kicsit zavaros volt. Most biztos mindannyian azt kérdezitek, hogy mégis mi történt, ami miatt ilyen gyökeres fordulatot vett a gondolkodásmódom, az életem. A válasz a tegnapi napomban rejlik.
Visszatekintés-
2012. március 22. hajnali 3:37- San José, Costa Rica
2012. március 22. hajnali 3:37- San José, Costa Rica
Miért nem lehet egy bevetést emberi időben tenni?? Normális ember ilyenkor még alszik!!! Az emberke meg (legyen az akárki) ígyis-úgyis el fog távozni az élők soraiból, akkor meg miért nem lehet normális emberi időben??!!! Fáááradt vagyok!!!
Egy újjabb gyilkosság. Csak a szokásos. Dave, Jenna (a legjobb barátnőm), Flynn (Dave haverja), és én elmentünk, betörtünk, és kivégeztük. Mikor hazaértünk bevállaltam, hogy majd én bemegyek Luke-hoz, a főnökhöz (ezt egyébként Dave szokta intézni), hogy jelentsem az akció sikeres volt, és, hogy szabit vegyek ki magunknak. (Jenna gyűlöli Luke-ot... nem is tudom miért...). Jenna így is kifordult már magából, kell neki egy kis pihi. Az apját még Dave nyírta ki, így, mondanom se kell, kicsit talán neheztel rá... én az egészet végignéztem anno és, sajnos, Jenna is. Rettentő kegyetlenül végezte el Dave, de ez volt a feladata. Drága barátnőmnek nem maradt senkije, én pedig megsajnáltam. Bekerült közénk (különben őt is megölték volna), de azt soha, egy szóval se mondtam, hogy élvezné is azt, amit nap, mint nap csinál.Egyszóval utálja az egészet, és rohadtul elege van már. Én próbálok neki segíteni, de túlságossan utálja az egész bandát, ahhoz hogy be tudjon illeszkedni. Undorodik mindenkitől, sőt már saját magától is, hogy ezt csinálja. Hiába nincs lelkem, de egyet kell, hogy értsek vele. Kifordul a gyomrom amiatt amit csinálunk. Egyszóval eldöntöttük, hogy csajosan elmegyünk egy-két hétre kikapcsolódni egy kicsit.
Komótosan végigbaktattam a hosszú, vérfagyasztóan kísérteties folyosón, de a végén megtorpantam. Az itt lévő tömör acél ajtó mindig zárva van és két őr szokta őrzni, de egyikőjük sem volt a helyén. Az ajtó viszont csak félig volt behajtva. Az első gondolatom az, hogy valaki betört, és ezért nincsenek itt az őrök, és Luke is csak a nagy sietségben hagyta nyitva az ajtót. Hangokat hallottam bentről, de csak Dave-ét és Luke-ét véltem felfedezni. Akkor viszont nem értem ezt az egész helyzetet. Lehet, hogy szőkének tűnök (pedig csak alváshiányos vagyok), de meg kell kérdeznem: Mi a fasz folyik itt??!!! Ráadásul olyan halkan beszélnek, hogy nem értem, hogy mit mondanak. Tudom, hogy nem szép dolog kihallgatni mások magánbeszélgetéseit, de mostanában egyre többet susmusolnak, és különben is gyilkos vagyok, ugyan mit jelent már számomra már az erkölcs?!! Nem fogom megjátszani magam, már nem az a 9 éves tisztelettudó, erkölcsös kislány vagyok, akit a szüleim neveltek. Megváltoztam. Tudom. Nem keresek mentséget, mivel nem tudhatom, hogy ha akkor, a baleset után nem velük jöttem, volna, hanem árvaházba, esetleg nevelőszülőkhöz, akkor mi történt volna. Lehet, akkor is hasonló irányban változtam volna.
Elhesegettem a mindenféle idióta gondolatokat, és a csapóajtót használva, lemásztam abba a titkos alagútba, amelyet rajtam kívül nem ismert senki. Nagyon klassz volt, mivel az épület minden szegletébe, vagy azon kívülre eljutottam anélkül, hogy bárki észrevehetett volna. Síri csöndben ellopakodtam a második csapóajtóig és résnyire nyitottam azt.
Egy újjabb gyilkosság. Csak a szokásos. Dave, Jenna (a legjobb barátnőm), Flynn (Dave haverja), és én elmentünk, betörtünk, és kivégeztük. Mikor hazaértünk bevállaltam, hogy majd én bemegyek Luke-hoz, a főnökhöz (ezt egyébként Dave szokta intézni), hogy jelentsem az akció sikeres volt, és, hogy szabit vegyek ki magunknak. (Jenna gyűlöli Luke-ot... nem is tudom miért...). Jenna így is kifordult már magából, kell neki egy kis pihi. Az apját még Dave nyírta ki, így, mondanom se kell, kicsit talán neheztel rá... én az egészet végignéztem anno és, sajnos, Jenna is. Rettentő kegyetlenül végezte el Dave, de ez volt a feladata. Drága barátnőmnek nem maradt senkije, én pedig megsajnáltam. Bekerült közénk (különben őt is megölték volna), de azt soha, egy szóval se mondtam, hogy élvezné is azt, amit nap, mint nap csinál.Egyszóval utálja az egészet, és rohadtul elege van már. Én próbálok neki segíteni, de túlságossan utálja az egész bandát, ahhoz hogy be tudjon illeszkedni. Undorodik mindenkitől, sőt már saját magától is, hogy ezt csinálja. Hiába nincs lelkem, de egyet kell, hogy értsek vele. Kifordul a gyomrom amiatt amit csinálunk. Egyszóval eldöntöttük, hogy csajosan elmegyünk egy-két hétre kikapcsolódni egy kicsit.
Komótosan végigbaktattam a hosszú, vérfagyasztóan kísérteties folyosón, de a végén megtorpantam. Az itt lévő tömör acél ajtó mindig zárva van és két őr szokta őrzni, de egyikőjük sem volt a helyén. Az ajtó viszont csak félig volt behajtva. Az első gondolatom az, hogy valaki betört, és ezért nincsenek itt az őrök, és Luke is csak a nagy sietségben hagyta nyitva az ajtót. Hangokat hallottam bentről, de csak Dave-ét és Luke-ét véltem felfedezni. Akkor viszont nem értem ezt az egész helyzetet. Lehet, hogy szőkének tűnök (pedig csak alváshiányos vagyok), de meg kell kérdeznem: Mi a fasz folyik itt??!!! Ráadásul olyan halkan beszélnek, hogy nem értem, hogy mit mondanak. Tudom, hogy nem szép dolog kihallgatni mások magánbeszélgetéseit, de mostanában egyre többet susmusolnak, és különben is gyilkos vagyok, ugyan mit jelent már számomra már az erkölcs?!! Nem fogom megjátszani magam, már nem az a 9 éves tisztelettudó, erkölcsös kislány vagyok, akit a szüleim neveltek. Megváltoztam. Tudom. Nem keresek mentséget, mivel nem tudhatom, hogy ha akkor, a baleset után nem velük jöttem, volna, hanem árvaházba, esetleg nevelőszülőkhöz, akkor mi történt volna. Lehet, akkor is hasonló irányban változtam volna.
Elhesegettem a mindenféle idióta gondolatokat, és a csapóajtót használva, lemásztam abba a titkos alagútba, amelyet rajtam kívül nem ismert senki. Nagyon klassz volt, mivel az épület minden szegletébe, vagy azon kívülre eljutottam anélkül, hogy bárki észrevehetett volna. Síri csöndben ellopakodtam a második csapóajtóig és résnyire nyitottam azt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése